GY.I.K/Tudásbázis

A leggyakoribb kérdések, amiket feltesznek vásárlóink a projektorokkal és a vetitéssel kapcsolatban

 

 

 

 

• Mit jelent a projektor fényereje? Hogyan adják meg a gyártók a fényerő értékét?
• On/off kontraszt, ANSI kontraszt, dinamikus kontraszt. Mi a különbség közöttük?
• Mi az a microdisplay chip a projektorokban?
• Mit jelent a projektorok natív (fizikai) felbontása? Hogyan jeleníti meg a projektor az ettől eltérő felbontású képeket?
• Milyen fényforrásokat használnak a projektorokban, és ezek miben különböznek egymástól?
• Kívánt méretű képet milyen távolságból vetíthetünk, és hogyan befolyásolja ezt az objektív?
• Választás: LCD, DLP vagy LCoS technológia? Egychipes vagy háromchipes?
• Mi az az offset, a lens shift és a digitális trapézkorrekció?
• Mekkora és milyen minőségű vetítőernyőt (vásznat) válasszunk?Milyen legyen a vászon formátuma? Vetítsünk e falra a vászon helyett?
• Választás Milyen bemenetek/kimenetek vannak egy projektoron, és melyiket mire lehet használni?

 

Mit jelent a projektor fényereje? Hogyan adják meg a gyártók a fényerő értékét?

 

A fényerő a projektor fényteljesítményét jellemző fogalom. Pontos, de ritkábban használt magyar elnevezése a fényáram, amelyet a projektor az objektíven keresztül sugároz ki. (Angol neve luminous flux.) Nagyságát a projektorba beépített fényforrás (legyen az hagyományos lámpa, LED, lézer vagy bármi más) “fényerejének” és a fény útjában elhelyezett optikai elemekben keletkező fényveszteségeknek a különbsége határozza meg.

 

A fényerő mértékegysége a lumen. Azért nem a szokásosan wattban kifejezhető fizikai mértékegységet használják, mert az emberi szem világosságérzete függ az érzékelt fényinger hullámhosszától, így ugyanannyi watt fényteljesítmény más-más hullámhosszon más-más érzékelt fényteljesítménynek felel meg. A lumenekben kifejezett fényerő tükrözi látásunknak ezt a sajátosságát. Ezért van az, hogy a sok zöldet és sárgát tartalmazó “fehér” fény nagyobb fényerejű (lumenekben) és érzet szerint is világosabb, mint amit a wattokban kifejezhető teljesítmény indokolna. A “semleges fehér” fény jóval kisebb fényerejű.

 

A gyártók adatlapjain a leggyakrabban a fényerő ún. ANSI lumen értékével találkozunk. Az ANSI lumen csak annyiban különbözik a lumen fogalmától, hogy a vetítési felület 9 pontján (középen, a sarkokban és az oldalfelezőkben, pontosan meghatározott pontokon) mért lumen értékek átlagát jelenti. Az ANSI az USA szabványügyi hivatalának (American National Standard Institute) rövidítése. Olykor a gyártók a vászon közepén mérhető lumen értéket adják meg (center lumen).

 

Az adatlapokon szereplő lumen vagy ANSI lumen érték természetesen a projektorból “kihozható” maximális fényerőt jelenti, de sajnos a gyártók szinte sohasem közlik azt, hogy ez a projektor milyen beállításai mellett, milyen üzemmódban érhető el. Enélkül pedig a legtöbbször lehetetlen ellenőrizni, hogy a megadott lumen érték megfelel-e a valóságnak. A gyártók ezt a bizonytalanságot kihasználva, és a publikált fényerő maximalizálására törekedve (tisztelet a kivételnek) általában eltúlozzák a projektoraik valódi maximális fényerejét. Ezen kívül az is gondot jelent, hogy adott feladathoz használható üzemmódokban (pl. prezentáció, játék, fotók vagy filmek vetítése) lényegesen kisebb a fényerő a maximálisnál, amit viszont nem adnak meg a konkrét üzemmódokra vonatkozóan.

 

Mivel azonban a projektorgyártók többé-kevésbé egyformán túloznak a maximális fényerő megadásában (bár vannak kirívó esetek is), a feltüntetett lumen adatokat összehasonlítva hozzávetőlegesen megállapítható két különböző projektor között a várható fényerőkülönbség. De vigyázat! A lumenekben mérhető pl. kétszeres fényerőt nem fogjuk kétszer akkorának érzékelni, mert a szubjektív világosságérzet nem lineárisan változik a fényerő függvényében, vagy egyszerűbben szólva nem egyenesen arányos a műszeresen mérhető fényerővel.

 

Ami még nagyon fontos: ugyanannyi lumennel egy kisebb vászonra világosabb, egy nagyobbra kevésbé világos képet lehet vetíteni (feltéve, hogy egyébként a vásznak jellemzői egyformák), ami érthető, mert ugyanakkora vetítési fényteljesítmény egy kisebb felületen nagyobb fénysűrűséget (1 négyzetméterre eső fényerőt) tud létrehozni, és valójában a fénysűrűség (luminancia, angolul luminance) az a jellemző, amely a néző számára a kép világosságát meghatározza. Természetesen adott méretű vetítővásznon annál nagyobb lesz a fénysűrűség, minél nagyobb a projektor fényereje.

 

On/off kontraszt, ANSI kontraszt, dinamikus kontraszt. Mi a különbség közöttük?

 

A teljes nevén full on/full off natív kontrasztarány (röviden on/off kontrasztarány) azt mutatja meg, hogy mekkora a projektor által megjeleníthető legvilágosabb fehér és legsötétebb fekete fénysűrűségének aránya, amikor a projektor bemenetére csak „100%-os fehér”, illetve csak „0%-os fekete” jelet küldünk. Ez evidensen úgy értendő, hogy a fehéret és feketét időben egymás után, azaz szekvenciálisan jeleníti meg a projektor, hiszen elvi és gyakorlati képtelenség egyidőben csak „fehér” és csak „fekete” képjellel meghajtani a projektort. Mégis van értelme az on/off kontrasztarány ismeretének, mert kijelöli azt a dinamikatartományt, amelyet az adott projektor megközelíthet, bár nem érhet el egy valódi képen. Kiemelten akkor van jelentősége a nagy on/off kontrasztnak, amikor a vetített képeken, jeleneteken sok a sötét részlet (alacsony az átlagos „bevilágítottság”).

 

Konkrét, összetett képtartalom esetében a világos (fehér) és sötét (fekete) részleteket mindig egyidejűleg látjuk a képen, és ha ekkor megmérjük a legvilágosabb és a legsötétebb képrészlet fénysűrűségének arányát, akkor kapjuk meg az ún. egyidejű (szimultán) kontrasztarányt, amely persze mozgókép vagy váltogatott kép esetében állandóan változik, és értelemszerűen mindig kisebb, mint az on/off kontrasztarány. A legkisebb egyidejű kontrasztot akkor kapjuk, amikor egy fele-fele arányban fehéret és feketét tartalmazó sakktáblaszerű mintát vetítve mérjük a fénysűrűségek arányát.

 

Az American National Standard Institution (ANSI) által szabványosított 4 x 4-es kontraszt-mérő ábra 8 fehér és 8 fekete mintát tartalmaz a fent említett sakktáblaszerű elrendezésben. A fehér mezők fénysűrűségének átlagát elosztva a fekete mezők fénysűrűségen átlagával kiszámítható az ún. ANSI kontraszt. Ez egyrészt jóval kisebb érték, mint az on/off kontraszt (ezért a gyártók csak elvétve adják meg), másrészt ez az egyidejű kontraszt legkedvezőtlenebb esete. A nagyobb ANSI kontraszt hatása a jól vagy közepesen bevilágított (pl. nappali környezetben játszódó) jeleneteken mutatkozik meg a kép megnövekedett dinamikájában.

 

Mindeddig a projektor kontrasztarányáról beszéltünk, márpedig a néző számára a projektor, a vászon és a helyiség együttesen határozza meg a kontrasztot. Ha a vetítés helyén nincs semmilyen megvilágítás (kivéve magát a projektort), akkor az on/off kontrasztot nem befolyásolják a világos falak vagy tárgyak – a vászonra érkező reflexiók ugyanis százalékosan ugyanakkorák a fehér és a fekete (szürke) esetében is. Környezeti fény jelenlétében – legyen az csak valamilyen gyenge, tompa fény – az on/off kontraszt a vásznon erősen csökken.

 

Még rosszabb a helyzet az ANSI kontraszt esetében, mert ha a helyiséget határoló felületek, a bútorok és egyéb tárgyak (beleértve a nézők ruházatát) nem feketék, akkor a vásznon mérhető ANSI kontraszt kisebb lesz, mint a projektor ANSI kontrasztja – és ez általánosan érvényes az egyidejű kontrasztra. Természetesen bármilyen környezeti fény a vásznon mérhető ANSI kontrasztot tovább rontja.  

 

Ezért ha igazán jó képet szeretnénk (és maga a projektor alkalmas ilyen kép vetítésére), akkor két dolgot kell tennünk: megszüntetni minden zavaró környezeti fényt, továbbá a helyiséget és a benne lévő tárgyakat úgy kialakítani, illetve megválasztani, hogy minden a lehető legsötétebb legyen. Ellenkező esetben felesleges és értelmetlen nagy kontrasztarányú, drága projektort vásárolnunk. Világos helyiségben az erősen redukált dinamika csekély növelésének egyedüli módja a nagy fényerejű projektor használata, vagy speciális vászon alkalmazása.

 

Röviden beszélnünk kell a dinamikus kontrasztarányról is, amelynek lényege, hogy a fénymodulátor panel megvilágítása pillanatról pillanatra változik. Az aktuális képtartalom folyamatos és gyors elemzésével ugyanis előállítható olyan vezérlőjel, amely sok világos képtartalom esetén növeli, ellenkező esetben pedig csökkenti a megvilágítást, és ily módon próbálja meg javítani a kontrasztarányt. Az adatlapokon több tízezres és több százezres vagy milliós dinamikus kontrasztarányokkal találkozhatunk. Ezzel csak két probléma van. Az egyik, hogy a gigantikus arányokat ugyanúgy szekvenciálisan (azaz nem egyidejűleg), fehér és fekete mintával mérik, mint az on/off kontraszt esetében, így halvány fogalmunk sincs róla, hogy adott pillanatban mekkora a „dinamikus” kontraszt. A másik, hogy eredendően „követő” szabályozásról van szó, amely lehet gyorsabb vagy lassabb, durvább vagy kifinomultabb, de a legtöbb esetben látható a kedvezőtlen hatás. Ez egyfajta „lüktetésben” nyilvánul meg, amikor a kép átlagos világossága hirtelen nagyobbra vagy kisebbre változik. Ritkán fordul elő – pl. ha hosszú ideig keveset változó sok sötét tartalom van a képen –, hogy érdemes bekapcsolni a képet legkevésbé megerőszakoló fokozatát. Persze ez ízlés kérdése is: van, aki sűrűn használja.

 

Mi az a microdisplay chip a projektorokban?

 

Bár minden alkotóelemnek megvan a maga fontos vagy nélkülözhetetlen feladata a projektorokban, a microdisplay (fénymodulátor) chip vagy panel a projektorok „szíve”, azaz legfontosabb alkatrésze. A microdisplay jeleníti meg egy-két négyzetcentiméteres felületen azt az álló- vagy mozgóképet, amelyet a projektor objektívje egy hatalmas vászonra kivetít. Ha a projektorokat a nagy síkpaneles kijelzőkhöz hasonlítjuk, azt is mondhatnánk, hogy a fénymodulátor chip a projektorba beépített pici síkpaneles kijelző – innen származik a microdisplay elnevezés is. Ez az eszköz sokszázezer, illetve sokmillió különálló képpontból (pixelből) álló panel, amelynek pixelei egyenként vezérelhetők a projektor bemenetére érkező digitális (vagy az analóg jelből digitalizált) képjellel.

 

Persze a részletekben óriási különbség van a mindent egy lapos panelben magába foglaló nagy síkpaneles kijelző, és a rengeteg plusz (főleg optikai) részegységből álló projektor között. És bár a síkpaneles monitorok, televíziók felépítése is rendkívül összetett, mindenesetre csupa sík rétegből állnak… A beépített elektronika rendeltetése és bonyolultsága hasonló.

 

De maradjunk a projektorokban található microdisplay chipnél! Ez az eszköz – talán furcsán hangzik – önmagában „színvak”, azaz vezérlésekor csak az eszközt alkotó milliónyi pixel által egyenként áteresztett vagy visszavert fény mennyisége, azaz intenzitása változik. A színek előállításához – akárcsak az LCD televízióknál vagy monitoroknál – színszűrők szükségesek. Mivel minden mai elektronikus kijelző eszköz (egy-két elvetélt próbálkozástól eltekintve) a vörös, zöld és kék alapszínek, azaz összesen három szín additív keverésével produkálja az összes színt, ami a képernyőn, vásznon megjelenik, a projektorokban sem nélkülözhető a három színszűrő, kivéve, ha az alapszínek eleve külön fényforrásból érkeznek.

 

 

 

 

 

Ha időrendben nézzük, a digitális projektorokban elsőként használt microdisplay fajta központi része a folyadékkristály cellákból kialakított, vékonyréteg tranzisztorokkal vezérelt pixelekből álló réteg volt. A technológia az aktív mátrix TFT-LCD nevet kapta (TFT = thin film transistor, LCD = liquid crystal display), de manapság egyszerűen csak LCD vagy 3LCD technológiáról beszélünk. Hogy miért 3LCD? Mert bár elvileg egy LCD panellel is lehetne projektort készíteni (sőt, kísérleti jelleggel készült is ilyen), sok minden szólt amellett, hogy mindhárom alapszín kapjon egy-egy külön chipet, majd a három kép optikailag egyesítve adja ki a teljes színes képet.

 

Sikerült egy rendkívül kompakt és egyszerű megoldást találni az alapszínű képek egyesítésére egy prizmákból álló egység segítségével (X-cube). A 3LCD a mai napig vezető projektortechnológia bizonyos szegmensekben (és akkor is, ha összesítve nézzük a teljes projektorgyártást). A projektorokban használt LCD chipeknek egyébként két fajtája van: az egyik a traszmisszív LCD, amely a fényáteresztés elvén működik (ilyen van a legtöbb LCD projektorban), és a reflektív LCD, más néven LCoS, erről később beszélünk.

 

Van azonban egy rivális technológia, a kb. egy évtizeddel később megjelent DLP (digital light processing), amely, ha nem is tudta eddig átvenni a vezetést a 3LCD-től, az egyeduralmát megtörte, és sok területen erős versenytársa, 3-chipes változatát pedig pl. a nagymozik digitális projektoraiban kizárólagosan használják. A DLP technológia alapját képező microdisplay az ún. DMD (digital micromirror device). A pixelek piciny (16 mikrométeres vagy kisebb) négyzetes tükröcskék, amelyek – láss csodát! – hihetetlen sebességgel képesek mechanikusan billegni a vezérlő képjel hatására. Igaz, valódi digitális eszközként „csak” két állapotot tudnak felvenni a pixelek, az általuk visszavert fény intenzitását pedig az aktív állapotban eltöltött idő határozza meg. A rendkívül szellemes, és mintegy tíz éven át finomított eszközt a Texas Instruments fejlesztette ki.

 

 

 

Az LCD-vel ellentétben a kisebb teljesítményű projektorok egyetlen DLP chipet használnak, az alapszínű képek pedig úgy jönnek létre, hogy a megvilágító fehér fény egy forgó színkerékre vagy színtárcsára szerelt színszűrőkön halad át. A három alapszínű kép így nem egyidejűleg, hanem egymás után keletkezik, egyfajta „időosztásos” rendszerről beszélhetünk. Ám elég gyorsan forgatva a színkereket az additív színkeverés így is létrehozza a színes képet a néző számára. A másik, de a lényeget illetően hasonló megoldás (pl. RGB LED fényforrás esetében), hogy az eleve adott alapszíneket az elektronika szekvenciálisan váltogatja.  

 

A 3-chipes DLP projektorokban természetesen nincs szükség forgó színkerékre, sem a színeket váltogató elektronikára, a színes kép „egy menetben” jön létre, hiszen a fehér fényből kiszűrt vagy akár a külön-külön előállított vörös, zöld és kék fény egyidejűleg világítja meg a fénymodulátor chipeket.

 

A mondottakból kitűnik, hogy a DLP chip reflektív eszköz (tükröcskék sokasága), amelynek van LCD „megfelelője” is, az ún. LCoS (liquid crystal on silicon) chip, amely a megvilágító fényt visszaverve állítja elő a képet. Ennek nagy előnye, hogy a konstrukcióból adódóan a pixelek közötti távolság nemcsak a normál LCD-hez képest, de még a DLP-hez képest is elhanyagolható a pixelmérethez viszonyítva, így egészen „filmszerű” képalkotásra képes, emellett az elérhető kontrasztarány is legalább egy nagyságrenddel nagyobb, mint a DLP vagy a fényáteresztő LCD chipeket tartalmazó projektoroké.

Az LCoS más néven emlegetett, de azonos elven működő változata a D-ILA (JVC) és az SXRD (Sony) microdisplay. Ezekkel a chipekkel kiváló házimozi-vetítőket fejlesztettek ki.

 

Mit jelent a projektorok natív (fizikai) felbontása? Hogyan jeleníti meg a projektor az ettől eltérő felbontású képeket?

 

A projektorok fizikai felbontását a bennük található képalkotó microdisplay chip vagy chipek képpontjainak, azaz pixeleinek számával, a vízszintes és függőleges pixelek számának szorzata formájában szokás megadni. Manapság ezek – ritka kivételtől eltekintve – a számítógépes, illetve a /televíziós/filmes világ igényeit kielégítő szabványosított értékek (pl. 1024 x 768 (XGA), 1280 x 800 (WXGA),…1920 x 1200 (WUXGA), 1280 x 720 (HD), 1920 x 1080 (Full HD), 3840 x 2160 (4K UHD), 4096 x 2160 (4K DCI), 3840 x 2400 (4K 16:10) stb. A szorzatban szereplő számok aránya egyúttal megmutatja a chip natív képformátumát (aspect ratio) is (4:3, 16:9, 16:10 stb.).  

 

A digitális projektorok natív felbontása kezdetben meglehetősen alacsony volt, pl. az LCD projektorok kifejlesztésében úttörő Epson kereskedelmi fogalomba kerülő első projektora (1989) 3 db 320 x 220 pixel felbontású LCD chipet tartalmazott, és a cég videovetítésre szánta. Ám hamarosan rájöttek, hogy a számítástechnika is óriási piacot jelent a projektorok számára, és a következő modell már 640 x 480-as VGA felbontású LCD chipekkel készült (1994). Azóta a felbontás folyamatosan és szakadatlanul emelkedik, manapság a 4K/UHD (kb. 8,3 millió pixel), 4K/DCI (kb. 8,85 millió pixel vagy a 4K/16:10 (kb. 9,1 millió pixel) chipfelbontás a felső határ, legalábbis a kereskedelemben kapható projektorok körében.

A mai napig megmaradt az a kettősség, hogy a projektorokat számítógép-perifériaként és önálló AV eszközként, videovetítőként (pl. televíziós műsorok vagy DVD/Blu-ray filmek vetítésére) is használják.

A fénymodulátor chip vagy panel felbontása azonban nem szükségképpen azonos a projektorral vetített kép valódi felbontásával. Ideális esetben, ha a bemeneti képjel felbontása megegyezik a projektor natív felbontásával, akkor a kivetített képnek is ez lesz a felbontása, és a projektor ekkor nyújtja a (felbontást tekintve) legjobb minőségű képet. Bármilyen is legyen azonban a microdisplay natív felbontása, a mai projektorok elektronikája általában nagyon sokféle bemeneti felbontást tud kezelni, és ez bemenetről bemenetre is változó lehet. A natív felbontásúnál nagyobb jeleket az elektronika „leskálázza”, a kisebbeket „felskálázza” a microdisplay felbontására, emellett a formátum is változhat (pl. 4:3-as kép a 16:9-es chipen, ilyenkor a chip felületének egy része kihasználatlan marad). 

Ha a bemenetre adott képjel nagyobb felbontású, mint a chip(ek) fizikai felbontása, és az egyszerű példa kedvéért a képformátum ugyanolyan, akkor a kép a projektor natív (azaz a bemeneti jelénél kisebb) felbontásában jelenik meg.

Ennek némileg ellentmond, hogy egy ideje a 4K UHD felbontású kép megjelenítésére úgy tesznek alkalmassá Full HD natív felbontású projektorokat (bizonyos házimozi-vetítő típusokat a JVC és az Epson kínálatában), hogy az ún. pixel-shift (átlósan fél pixelnyi optikai eltolás) technikáját használják a „kvázi-4K” kép előállítására. Sőt, a legújabb Texas Instruments/Barco féle pixel-shift technika esetében a chip natív felbontása 2560 x 1600 (tehát nagyobb a Full HD-nél, de kisebb a 4K-nál), és itt a pixeleltolás 5120 x 3200 „feldolgozott kijelzőfelbontáshoz” vezet. Persze az eltolással kapott szubpixelek között itt is átfedés van, de a kapott pixel-shiftes felbontás eredménye kb. 16 millió pixel, és nem a 4K-nak megfelelő kb. 8 millió, mint a korábbi módszereknél. A 16 millió „shiftelt” pixel pedig a fejlesztők szerint maradéktalanul reprezentálni tudja a natív 8 millió pixel felbontást.  

A másik eset az, amikor a projektorhoz csatlakoztatott képjel kisebb felbontású, mint a natív felbontás. A kép természetesen ekkor is megjelenik a natív felbontásra felskálázva, de eredeti információtartalma ettől nem fog megnövekedni, így a valódi felbontás (jó esetben) megegyezik a forrásból érkező kép felbontásával, legfeljebb elektronikus „képjavító” megoldásokkal, élességjavítással elérhető több-kevesebb javulás.

Nem különösebben nehéz a fentiek alapján levonni azt a következtetést, hogy egy megjelenítő eszköz (esetünkben a projektor chipjének) fizikai pixelszáma nem mindig meghatározó a nézett kép felbontását tekintve, ráadásul a végeredménybe az említetteken kívül „beleszólhat” pl. vetítőobjektív minősége (különösen a nagy felbontások esetében), sőt szélsőséges esetben a vászon vagy más vetített felület struktúrája is. Az azonban igaz, hogy egy nagyobb felbontású microdisplay lehetővé teszi a nagyobb felbontású jelek információtartalmának korrekt, kellően részletgazdag megjelenítését.   

Végül említsük meg, hogy a felbontás – a képélességgel szorosan összefüggő – egyik, de csak egyik aspektusa a képminőségnek. Sok-sok más objektív és szubjektív jellemző is befolyásolja a képminőség értékelését, pl. a kontrasztarány, a színhűség, a gradációs torzítás, az optikai leképezés hibái, a statikus és dinamikus (mozgáskezelési) képhibák…, és nem elhanyagolható hatása van annak is, hogy nem egyforma mértékben vagyunk érzékenyek mindezekre.

 

Milyen fényforrásokat használnak a projektorokban, és ezek miben különböznek egymástól?

A projektor azok közé a megjelenítők közé sorolható, amelyekben a képet előállító elemi képpontok nem „önvilágítóak” (mint egy plazmapanel vagy egy OLED kijelző esetében), hanem külső megvilágítást igényelnek. Erről valamilyen – a projektorba beépített – fényforrásnak kell gondoskodnia.

 

Az első digitális projektorokban halogénlámpát használtak fényforrásként, de ezt nagyon hamar felváltották a nagyobb teljesítményű és jobb hatásfokú fémhalogén lámpák. Az igazi áttörést azonban az ultranagynyomású (UHP) higanylámpa jelentette, mert ez tudta kielégíteni az egyre növekvő teljesítményigényt, és fényének (közelítőleg) semleges színösszetétele is megfelel a követelményeknek. Más szóval a kibocsátott fehér fény spektrális összetétele megközelíti a természetes fehér fényét, habár a zöld és a kék összetevő némileg túlsúlyban van, amit lehetőleg korrigálni kell. 

A mai napig túlnyomórészt ezt a lámpafajtát, illetve némileg módosított változatait használják a „lámpás” projektorokban. Egyes gyártók természetesen kifejlesztették a „saját” UHP lámpájukat – más márkanéven, többé-kevésbé módosított konstrukcióval.

Nagyobb teljesítményű digitális projektorokban előfordul a szintén nagy belső nyomáson működő (de ez az UHP lámpa kb. 200 atm nyomásával szemben „csak” 20-30 atm) ún. xenonlámpa. Ezt a lámpafajtát használták a filmes vetítőgépek is, ameddig ki nem szorultak a mozikból. A xenonlámpa fényének kivételesen kiegyenlített a spektruma, és csaknem fedi a természetes nappali fény spektrális összetételét – ezért is építik be előszeretettel a digitális mozivetítőkbe és néhány házimozi-vetítő típusba.

Mind az UHP, mind a xenonlámpának azonban van néhány olyan jellemzője, amely hosszabb távon sok gondot okoz. A legkellemetlenebb az, hogy az élettartamuk eléggé rövid (néhányezer, illetve néhányszáz óra), és ezen belül viszonylag gyorsan csökken a fényerejük. De nemcsak a fényerő csökken, hanem a fényük spektrális összetétele (magyarán a színe) is változik, így ahol fontos a színhelyesség, időről-időre újra kell kalibrálni a projektort. Amikor pedig – használattól függően elég gyorsan – eljön a csere ideje, a lámpa meglehetősen drága.

Egy másik komoly probléma a magas hőmérséklet, amelyen ezek a lámpák működnek. Az 1-2 mm-es ív ugyanis a kisüléses lámpákban rendkívül intenzív (nagy energiasűrűségű), és a nagy fényteljesítmény mellett sajnos rengeteg hőt is termel. Ennek elvezetéséről gondoskodni kell, ezért a projektorokba egy vagy több ventillátort kell beépíteni, és a meleg levegőt kiengedő, a hideget pedig beengedő nyílásokat kell kialakítani a készülék házán. Plusz a levegő szűréséről is gondoskodni kell, mert a bejutó szennyeződések a projektor egyetlen alkatrészének sem használnak.

De ez még nem minden. A hűtést sajnos kisebb-nagyobb zaj kíséri, ami adott esetben (a projektor elhelyezésétől függően) nagyon zavaró is lehet. A házimozi-projektoroknál kifejezetten követelmény az alacsony működési zajszint.

Az igazság kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a magas hőmérséklet és a hűtési zaj nemcsak a lámpánál, hanem az egyéb fényforrásoknál is megoldandó problémaként jelentkezik, csak talán kisebb mértékben, a technológiától függően.

A fentiek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy az UHP lámpa hosszan tartó uralmát egy ideje – és egyre jobban – fenyegetik az alternatív, más elven működő fényforrások. Ezeket most csak röviden felsoroljuk, anélkül, hogy működésük rejtelmeibe mélyebben belemennénk. Az első – mint később bebizonyosodott, nem igazán veszélyes – csapás akkor érte a lámpát, amikor megjelentek az első LED-es projektorok (LED = fénykibocsátó dióda). Ez a – piros, zöld és kék LED-del működő – megoldás fényteljesítményben nem tudott egy bizonyos, elég alacsony határt (kb. 1000 lumen) átlépni. Hogy miért, azt most hosszú lenne kifejteni, de a fő gondot az jelentette, hogy a zöld LED hatásfokát és teljesítményét sehogyan sem sikerült egy határ fölé emelni. Végső soron a LED-es vetítők megrekedtek a kicsi, hordozható kategóriában (bár egy-két méregdrága házimozi-projektor is készült LED-ekkel.)

A következő lépés a LED/lézer hibrid fényforrás megjelenése volt (foszforkerékkel kiegészítve), amivel a maximális teljesítményt két-háromszorosára sikerült növelni. A zöld LED „helyettesítésével” és a kék lézer jó hatásfokával a tisztán LED-es összetett fényforrásnál eggyel magasabb kategóriába léphettek a hibrid fényforrású projektorok. A vörös LED-et, a kék lézert és a lézerrel gerjesztett zöld fényt kibocsátó foszforkereket tartalmazó konstrukció teljesítményhatára kb. maximum 3000 lumenre emelkedett. Tegyük hozzá, hogy mind a LED-es, mind a hibrid fényforrások élettartama szolidan számolva 3-4-szerese a lámpáénak – ami nem kis előny.

 

Ezután, 2013 környékén lépett színre a lámpa valódi riválisának bizonyuló lézeres vagy lézer/foszfor (LED nélküli, de foszforral kombinált) fényforrás, amelyet kezdetben kissé kétkedve fogadtak a szakmabeliek. Ám az intenzív fejlesztés oda vezetett, hogy csaknem bizonyosan (bár fokozatosan) a lézerprojektorok fogják végleg nyugdíjba küldeni lámpás társaikat.

 

A tipikus lézeres fényforrás estében sok kék lézerdiódából álló tömb (laser array) optikai úton egyesített fénye gerjeszti a forgó, sárga fényt kibocsátó foszforkereket. A kék és a sárga – mivel komplementer színek – additív keveréke fehér fényt ad. Ennek a további optikai feldolgozása, szűrése stb. hasonló módon történik, mint a lámpa fehér fénye esetében. (Egy másik megoldás, hogy a kék lézer egyúttal az egyik alapszínt is közvetlenül adja, a foszfor sárga fényét pedig vörösre és zöldre bontják, így jön létre a három alapszín.)

 

A LED-es fényforrásra visszatérve, a legújabb fejlemény – az első prototípus projektorok tavaly jelentek meg – a Philips speciális „LED-fényforrása”, amely a ColorSpark fantázianevet kapta. Az idézőjelet azért használtuk, mert zöld LED dióda ebben sincsen, viszont egy több kék LED-del gerjesztett, fluoreszcens anyagból készült hosszúkás hasáb (feltehetően foszfor) jó hatásfokkal tud nagy zöld fényteljesítményt előállítani. Bizonyos értelemben ez is „hibrid” tehát, de nincs benne lézerforrás, és a hírek szerint 3000 lumen fényerejű projektor készíthető vele. Meglátjuk…

A jelek szerint a belátható jövőben tehát a lézer/foszfor kombináció a „nyerő”, azonban van a lézeres fényforrásnak egy tisztán lézerekből (vörös, zöld és kék lézerdiódákból) álló változata is, amely évekkel ezelőtt megjelent a pici pikoprojektorokban, manapság pedig a legnagyobb teljesítményű, 30-60.000 lumenes mozivetítőkben kezdik használni. Egyelőre néhány ilyen példány található a világ legnagyobb mozijaiban, de hosszú távon komoly esély van az elterjedésükre.

 

Kívánt méretű képet milyen távolságból vetíthetünk, és hogyan befolyásolja ezt az objektív?

 A legegyszerűbb esetben – főképpen a viszonylag közelről vetítő (Short Throw) projektoroknál – a vetítőobjektív fix, azaz nem változtatható fókusztávolságú. Ez azzal jár együtt, hogy a kívánt képméretet csakis a projektornak a vászontól való távolságával tudjuk beállítani. Más szóval a projektor távolsága meghatározza a képméretet, és fordítva, a képméret meghatározza a vetítési távolságot. A fix objektíveken csupán élességállító gyűrű vagy kar található, és a látószög általában nagy. Ritka esetekben távoli vetítéshez is használnak fix fókusztávolságú objektívet szűk látószöggel, és az ezzel együtt járó nagy fókusztávolsággal. A fix fókusztávolság előnye, hogy könnyebb jobb minőségű objektívet készíteni az egyszerűbb felépítésnek és a kevesebb lencsetagnak köszönhetően.

(Itt jegyezzük meg, hogy a nagyon közelről nagy képet vetítő különleges (Ultra Short Throw) projektorokhoz nem elég a nagylátószögű objektív, hanem egy speciálisan tervezett tükrös optikai rendszer is szükséges.)

A projektorok többségénél mindazonáltal kívánatos, hogy pusztán az objektív állításával is lehessen változtatni a képméretet (adott pozícióból), illetve a projektor és a vászon távolságát (adott képméret esetén). A megoldást a fényképezőgépeknél és filmkameráknál már régen kitalálták. Ez nem más, mint a változtatható fókusztávolságú objektív vagy zoomobjektív. A zoomobjektívnek két szélső állása van, a nagylátószögű, kis fókusztávolságú (wide), és a szűk látószögű vagy nagy fókusztávolságú (tele) állás.

Értelemszerűen a zoomobjektíves projektorok sokkal rugalmasabb elhelyezést tesznek lehetővé, mint fix objektíves társaik, hiszen a bizonyos távolsághatárokon belül elhelyezett vetítőn csupán a zoomgyűrűvel vagy zoomkarral kell az objektíven a szükséges fókusztávolságot, és ezzel a képméretet beállítani. Némelyik zoomobjektíven a fókusztávolság beállítását követően az élesség utánállítást (korrekciót) igényel, másokon ez a korrekció a konstrukcióból adódóan automatikusan megtörténik.

A projektorokban, eltérően a fényképezőgépeken és videokamerákon használt zoomobjektívektől, nem használnak extrém nagy zoomátfogást vagy zoomtartományt (ami számszerűen a legnagyobb és a legkisebb fókusztávolság aránya), mivel ez aránytalanul költséges lenne, és a legtöbbször nincs is rá szükség. Gondoljunk csak bele, hogy egy 2:1-es (2x-es) zoomtartomány esetében pl. 3-6 m-es vagy 4-8 m-es stb. határok között helyezhető el a projektor a vetítés helyszínén. A gyakorlatban a zoomátfogás kb. 1,1x-es és 2,1x-es között mozog.

 

A vetítési távolság és/vagy a képméret meghatározásához van egy nagyon hasznos, az objektív fókusztávolságát és a microdisplay méretét egyszerre jellemző arányszám, az ún. vetítési arány (throw ratio), amelyet az adatlapok általában feltüntetnek. Értéke egyszerűen a vetítési távolság viszonya a kép szélességi méretéhez, amely tehát közvetlenül megmondja nekünk, hogy a kívánt szélességű képet milyen távolságból tudjuk vetíteni az adott projektorral és objektívvel. A fix objektíveknél ez egyetlen arányszámot jelent, a zoomobjektíveknél pedig egy tartományt. A nagyjából 1,5-2:1 közötti vetítési arányt tartják „standardnak”, az ennél kisebb a közeli vagy ultraközeli, a nagyobb pedig a távoli vetítésre jellemző.

Hogy példákat is mondjuk, az Optoma GT1080e rövid vetítési távolságú projektoránál a vetítési arány 0,49:1, ami annyit jelent, hogy 2 m széles képet alig 1 m (98 cm) távolságból képes vetíteni. Az objektív fix fókusztávolsága f = 7,4 mm.

A közepes vetítési arányú projektorok között említhetjük pl. az Optoma X355-ös, zoomobjektíves típust, amelynek vetítési aránya 1,49-1,93:1, zoomátfogása kb. 1,3x-szoros. Az objektív fókusztávolsága 16,91 és 21,6 mm között állítható. Ez a vetítő 2 m széles képet kb. 3 és 4 m közötti távolságból tud vetíteni.

Minél nagyobb a zoomátfogás, annál szélesebb határok között tudjuk változtatni az ugyanolyan képmérethez tartozó vetítési távolságot.   

Természetesen előfordul, hogy a szokásos zoomtartomány nem elegendő a közeli vagy „nagyon” távoli vetítéshez. (Emlékeztető: természetesen a szükséges képméret is meghatározó jelentőségű a vetítési távolság megállapításában. Egy teleobjektíves projektorral is lehet közelről vetíteni, csak a képméret annyira kicsi lesz, hogy ennek nem lenne értelme.) Ha ilyen igény merül fel, akkor olyan – magasabb kategóriába tartozó – projektorokat javasolnak a gyártók vagy kereskedők, amelyeken megvan az objektív cserélhetőségének lehetősége. Az ilyen projektorokhoz általában minimum három-négyféle, de gyakran hét-nyolcféle objektívet kínálnak. Ezek közül választhat a vásárló/felhasználó egyet vagy többet, a számára legmegfelelőbb fókusztávolsággal.

Jellemzően a cserélhető objektívek a nagyobb teljesítményű installációs, vagy a bérlési piacra szánt projektorok tartozékai. Pl. az Optoma 6000 lumenes ZU650+ lézerprojektora hatféle objektívvel használható. Közülük a standard objektívvel (Optoma A02) a vetítési arány 1,22-1,53:1 (vagyis a zoomátfogás 1,25x-ös), a külön rendelhető cserélhető objektívek pedig a következők: nagylátószögű zoom, 0,75-095:1 vetítési aránnyal; nagylátószögű zoomobjektív, 0,95-1,22:1 vetítési aránnyal; teleobjektív nagy fókusztávolsággal, 1,52-2,92:1 vetítési aránnyal; teleobjektív nagy fókusztávolsággal, 2,9-5,5:1 vetítési aránnyal és egy speciális, fix "Dome" optika 360 fokos vetítéshez például planetáriumok részére. Egy 3 m széles kép vetítése a nagy fókusztávolságú teleobjektívvel (2,9-5,5:1) kb. 8,7 és 16,5 m közötti távolságból lehetséges. Mindezek az adatok a projektorba beépített microdisplay méretének figyelembe vételével érvényesek (amely ez esetben 0,67” átlóméretű).

Választás: LCD, DLP vagy LCoS technológia? Egychipes vagy háromchipes?

Amit „projektortechnológiaként” emlegetünk, azt elsődlegesen a projektorban épített microdisplay fajtájával szokás jellemezni. Az elmúlt 20-25 évben három olyan microdisplay típust sikerült kifejleszteni, amelyek kiállták az idő próbáját. Ezekkel az egyre fejlettebb chipekkel, és a digitális elektronika fejlődésének köszönhetően ma már csökkenő méretek mellett egyre nagyobb felbontású és mind jobb minőségű projektorok készülnek. A végeredményt tekintve nincsenek olyan markáns különbségek a más-más technológiájú vetítők között, mint korábban, ugyanakkor bizonyos jellegzetességek megmaradtak, amelyek alapján a gyakorlott szem meg tudja különböztetni őket egymástól. Ez önmagában nem jobb vagy rosszabb képminőséget jelent, hanem a konstrukcióból adódó egyedi tulajdonságokat.

A microdisplay eszközökről korábban már írtunk, az ott mondottakat nem akarjuk ismételni. Fontos azonban megjegyezni, hogy az LCD és az LCoS (D-ILA, SXRD) chipeket a három alapszínnek megfelelően mindig hármasával használják, vagyis ezek a technológiák csak háromchipes változatban léteznek. Ennek nem elvi oka van, de a gyakorlat így hozta, relatíve olcsón elő lehetett állítani a háromchipes „modult”, amely nemcsak a chipeket, hanem a különféle optikai elemeket is magába foglalja.

Nem ez a helyzet a DLP technológiával, mert ennek van egychipes és háromchipes változata is (sőt kezdetben volt kétchipes elrendezés is), és ezeket olykor külön technológiaként is emlegetik. Kissé leegyszerűsítve a dolgot, azt lehet mondani, hogy az egychipes DLP projektorok az egyszerűbb alkalmazásokban ki tudják váltani a hasonló fényerejű, 3 LCD vagy 3 LCoS chipet tartalmazó társaikat. Amiben egy ideje az egychipes DLP technológia nemigen tud előbbre lépni, az a natív kontrasztarány. Egy másik hátránya, hogy a forgó színszűrő (színkerék) miatt a mozgókép jellegétől, változásaitól függő mértékben fellép az ún. szivárvány-effektus (rainbow effect), ami az erre érzékeny nézőt zavarja vagy zavarhatja. A szivárvány-effektus észrevehető megjelenésére az egyik tipikus példa a fehér feliratok mozgása a képen sötét háttér előtt. Ilyenkor a kontúrok színessé válnak (a fehér „szétesik”), de mindez nem drasztikus képhiba formájában jelentkezik, sokan észre sem veszik.

A háromchipes DLP technológia természetesen mentes ezektől a hiányosságoktól, viszont sajnos nagyon költséges, és vélhetően a jövőben sem lesz hasonló árfekvésű, mint a (háromchipes) LCD vagy LCoS technológia. Tipikus alkalmazási területe a legfelső teljesítménykategória (moziprojektorok, illetve nagyrendezvényeken használt készülékek), illetve a high end házimozi-projektorok területe. A különféle méretű és felbontású DLP chipeket kizárólag a Texas Instruments cég gyártja, így abszolút monopolhelyzetben van az egychipes és háromchipes DLP modulok árának megállapításakor.

Kétségtelen, hogy a háromchipes technológiáknak megvan az az előnye, hogy az alapszínekre bontott képek feldolgozása és megjelenítése egyidőben történik, eltérően az egychipes DLP technológiától, ahol „időszeletekben”, azaz egymást követően jelennek meg az alapszínű képek. A színek összegzése színhelyes képpé így is megvalósul az additív színkeverésnek köszönhetően, de a vörös, zöld és kék összetevők a képidőnek csak egy-egy szeletét tudják kitölteni. Alapesetben ez az ún. „színes fénykibocsátás” csökkenéséhez vezet a „fehér színkibocsátáshoz”, azaz fényáramhoz képest. Ezt a hatást a konstruktőrök a fehér vagy a másodlagos színek (sárga, cián, bíbor) „szeleteinek” beiktatásával igyekeznek ellensúlyozni.

Ennek a módszernek is megvan azonban az árnyoldala: az egyébként három (RGB) alapszínű képből egyszerűen „kikevert” színes képet ugyanis ekkor 4-6 (gyakran különböző hosszúságú időszeletet elfoglaló) színből kell „összerakni” – ez pedig bonyolultabb elektronikát, illetve algoritmust igényel.

Ha nem is lehet pontosan behatárolni, hogy melyik technológiát mikor érdemes előnyben részesíteni – már csak azért sem, mert tágabb értelemben a fényforrás fajtája és teljesítménye, az objektív tulajdonságai és egyebek is a technológia részei –, azért némi iránymutatást tudunk adni.

A háromchipes DLP-t érdemes különválasztani, mert ezt a technológiát a legnagyobb teljesítményű és legigényesebb – és legdrágább – projektorokban használják.

Ha a többi technológiát nézzük, részarányukat tekintve az ún. reflektív 3LCD (LCoS, D-ILA és SXRD) technológiát alkalmazó projektorok vannak kisebbségben. Mert bár rendkívül kedvező tulajdonságai vannak, mint pl. a nagyon magas on/off kontrasztarány és a legkevésbé észrevehető pixelstruktúra (a kitöltési tényező csaknem 100%-os), elsősorban a viszonylag szűk házimozi szegmensben, annak is a felső szintjén használják, és az áruk is ennek megfelelően relatíve magas.

A két legelterjedtebb és valóban rivalizáló technológia a 3LCD és az egychipes DLP, amelyek hasonló teljesítmény- és ársávban vannak, és a felhasználási területük is a legszélesebb. Eredeti 3LCD gyártó az Epson cég, amely komplett 3LCD egységekkel látja el a projektorgyártókat, továbbá a Sony, amely viszont csak a saját készülékeibe építi be a technológiát. Így el lehet mondani, hogy a világ 3LCD projektorainak többségében Epson technológiát találunk, amelyet a cég szüntelenül tökéletesít

A DLP vonalon hasonlóan monopolisztikus a helyzet, ami a chipgyártást (és az azt közvetlenül kiegészítő elektronikát) illeti. A DLP technológia, illetve annak központi része, a digitális mikrotükrös chip (DMD – digital micromirror device) a Texas Instruments szabadalma, amely kb. tíz éves fejlesztés után érte el azt a szintet, hogy komoly versenytársa legyen a 3LCD-nek. A találmány valóban zseniális, és csak csodálni lehet, hogy a milliónyi mechanikusan mozgó mikroszkópikus tükröcskékből felépített DMD chip minden egyes pixele elképesztő gyorsasággal és pontossággal képes követni a videojel változásait, miközben az élettartama több tízezer óra.

A „mindennapos” adatvetítési feladatokra (ezek teszik ki a többséget) mindkét utóbbi technológia megfelelő, mindkettő egyre megbízhatóbb, nagyobb fényerejű, stabil képminőségű, és élettartamban és árban is egyre jobb projektorokat produkál. Így nehéz, ha nem lehetetlen megmondani, hogy általános vetítési célokra (előadások, oktatás, termékbemutató, tárgyalótermi felhasználás stb.) melyik technológiát kellene választani. Ha dönteni kell, előtérbe kerülnek a technológiától független, „másodlagos” szempontok, mint pl. a fényteljesítmény, a felbontási igény, az elhelyezhetőség rugalmassága, a fényforrás élettartama stb. Még a speciális felhasználási körben (pl. házimozi, otthoni szórakoztatás vagy a koncerteken/színpadi rendezvényeken való vetítés) sem mindig a microdisplay fajtája az elsődleges. Mindkét rivális technológiával készülnek dedikált, az adott célokra fejlesztett, igényesen kivitelezett készülékek.

 Mi az az offset, a lens shift és a digitális trapézkorrekció?

A projektor-konstruktőrök hamar felismerték, hogy a vetítési feladatok többségénél nem túl előnyös, ha a fixen rögzített objektív tengelye egybeesik a téglalap alakú vászon viszonylag magasan lévő középpontjával (ami egyébként a természetes állapot lenne). Könnyen belátható, hogy akár állványról, akár mennyezetről lelógatva szeretnénk vetíteni, ez a megoldás kényelmetlen és rugalmatlan. Első közelítésben tételezzük fel, hogy vízszintes irányban középen van a projektor – a legtöbbször ezt könnyű biztosítani. Mit tehetünk azonban, ha függőleges irányban nincs módunkban a projektort a megfelelő pozícióba, a vászon közepével szemben elhelyezni?

 

Első pillantásra járható útnak látszik a projektor megdöntése olyan mértékben, hogy mondjuk alulról fölfelé (vagy felülről lefelé) vetítse a teljes képet a vászonra, de ekkor az objektív tengelye ferde lesz a vízszinteshez képest, azaz nem lesz merőleges a vászon síkjára. Ez két komoly problémát vet fel. Az egyik az, hogy az élesség a vászon tetején és alján különbözni fog a távolság eltérése miatt. A kép tetejét, alját vagy más pontját tudjuk élesre állítani, de máshol életlen lesz. A másik, nem kevésbé nyomasztó gond, hogy a téglalap alakú kép geometriai torzulást szenved, felül (vagy alul) szélesebb, alul (vagy felül) keskenyebb lesz – ez az ún. trapéztorzítás. Ezt bizonyos határok között lehetne elektronikusan (digitálisan) korrigálni, de a trapézkorrekció a felbontás romlásához vezet, és esetünkben nagy mértékű korrekció kellene. Minél nagyobb a trapézkorrekció, annál nagyobb a felbontás romlása, ezért csak akkor használják, ha más lehetőség nincs a torzítás elkerülésére. A projektor megdöntése a vászonhoz képest csak elvi felvetés, a valóságban nem így történik a vetítés. 

Már csak azért sem, mert a felvetett problémának van valódi, optikai megoldása, amely nem jár felbontáscsökkenéssel, és az élesség is megmarad. A feladat tehát az, hogy kb. a vászon alsó (vagy felső) szélének magasságából, vagy ennél kicsit lejjebb vagy feljebb helyezve a projektort torzítatlan és mindenütt éles képet tudjunk vetíteni.

A megoldás annyira kézenfekvő (legalábbis elvben), hogy sokan talán nem is gondolnának rá. Annyit kell tenni a projektor tervezésekor, hogy a vetítő objektív tengelyét a kívánt mértékben el kell tolni a microdisplay chip(ek) – azaz a microdisplayen megjelenő kép – középvonalához képest. Más szóval, ahelyett, hogy a vetítés tengelye és a vetített kép középvonala egybeesne, a kettőt egymáshoz képest el kell csúsztatni, ha alsó vagy felső állásból szeretnénk vetíteni. Ezt nevezik offsetnek, az adatlapokon ilyen néven szerepel.

A mai projektorok eleve offsettel készülnek, kivéve a komolyabb és drágább installációs vagy szokatlan pozícióból vetítő projektorokat, ahol még ennél is nagyobb elhelyezési rugalmasság szükséges (lásd később).

Az offset értékét a képmagasság százalékában szokás megadni a kép középpontjához viszonyítva. Tehát pl. az 50%-os offset azt jelenti, hogy az objektív tengelye (gyakorlatilag maga a projektor) a kép/vászon alsó vagy felső szélével van egymagasságban. 60%-os offset esetén a projektort 10%-nyi képmagassággal a kép alsó szélénél lejjebb (felső szélénél feljebb) lehet elhelyezni. Az 50%-nál kisebb offset pedig azt jelenti, hogy a kép alsó szélénél magasabbra (felső szélénél alacsonyabbra) kerül a vetítési tengely. A gyakorlatban a legtöbb projektornál 30 és 70% között van az offset, de a leggyakoribb az 50%-tól nem sokkal eltérő offset.

Az említett másik, bonyolultabb és drágább, egyúttal fejlettebb optikai megoldása ennek a problémának az olyan konstrukció, amely lehetővé teszi, hogy magát az objektívet lehessen – elsődlegesen függőlegesen, de ha lehetséges, vízszintesen is – elmozgatni. A kép helyzetét így anélkül lehet „tologatni”, hogy akár a vászon, akár a projektor pozícióját változtatni kellene. Geometriai torzítás vagy élességprobléma itt sem lép fel. Tulajdonképpen az offset változtathatóvá tételéről van szó, adott esetben nemcsak függőlegesen, hanem vízszintesen is. Ezt hívják a vetítéstechnikai zsargonban „lencseeltolásnak”, angolul lens shift-nek.

A függőleges irányú lens shift értelemszerűen fontosabb, és a mozgatási tartománya nagyobb, mint a vízszintesé, sőt gyakori a csak függőleges lens shift-et használó projektor, hiszen vízszintes irányban általában könnyebb a projektort a vászon középvonalába vagy ahhoz közel helyezni. A komolyabb gépeken azonban megtalálható egy kisebb mértékű vízszintes lens shift is. A „kisebb mértékű” ugyanakkor nem feltétlenül jelent „kicsit”.

A lens shift-es projektorok alapállapota az objektív középállása – ekkor tehát a mozgatható objektív tengelye a vászon közepét döfi (és természetesen egybeesik a microdisplay chip(ek) középpontjával). Amikor az objektívet elmozgatjuk, a vetítési tengely és a microdisplay chip(ek) egymáshoz viszonyított helyzetét változtatjuk. A lens shiftet ugyanúgy a képmagasság százalékában adják meg, mint az offset esetében, csak míg ez utóbbinál egy fix értékről van szó, a lens shift egy tartományt jelent. A lens shift tartománya azonban gyakorlati okokból nem lehet akármekkora, hiszen minél messzebb visszük az objektív tengelyét a microdisplay középvonalától, annál nagyobb átmérőjű objektívre van szükség. Másképpen szólva az adott méretű (téglalap alakú) microdisplay képe annál kisebb részt foglal el az objektív (kör alakú) felületéből, minél távolabb visszük az objektív tengelyét.

Ennek ellenére egészen nagy lens shift értékekkel is találkozhatunk. Függőlegesen megközelítheti a ±100%-ot, vízszintesen a ±50%-ot. Ekkor lefelé és fölfelé is teljes képmagassággal, jobbra-balra pedig a kép szélességének felével tolható el a kép pozíciója. A gyakorlatban ennél még a legnagyobb lens shift értékek is valamivel kisebbek, pl. az Epson LS10000-es lézeres házimozi vetítőjénél a függőleges/vízszintes lens shift ±90/±40%, a Sony VW550-es 4K projektoránál +85 -80%/±31%. Sok prezentációs projektoron (persze a nagyobbakon) csak függőleges lens shift-et találunk, esetleg minimális, ±5-10% vízszintes lens shift mellett.

Nagyon fontos tudatában lennünk annak a ténynek, hogy nem lehet egyszerre függőlegesen és vízszintesen is a maximális lens shift-et beállítani, csak egymás „rovására” növelhetők. Ha pl. függőlegesen kihasználjuk a maximális eltolást, vízszintesen jóval kisebb mozgásterünk marad, mint a megadott maximális érték. Ennek oka, hogy a téglalap alakú kép csak az objektív által befogott kör alakú területen belül mozgatható (valójában persze az objektív mozog, nem a kép), és ahogy az objektív közepétől a szélek felé közelítünk, a kép nem „lóghat ki” az objektív látóteréből.   

Végül néhány szó a trapézkorrekcióról (angol neve keystone correction), amelyet fentebb röviden már emlegettünk. Nézzük először a függőleges korrekciót. Ez az eljárás a kép trapéz alakú torzításának digitális úton történő kiegyenlítése úgy, hogy az erre szolgáló elektronika a trapéz rövidebb élén (és befelé a középvonalig) a képet széthúzza, a hosszabb élén (és tőle befelé a középvonalig) pedig összenyomja. Ezért, szemben az optikai korrekcióval, a felbontás romlik, illetve inkonzisztens (változó) lesz függőleges irányban. Némelyik projektoron van vízszintes trapézkorrekció is arra az esetre, ha a projektort vízszintesen nem lehetne középen elhelyezni. A fent mondottak értelemszerűen ekkor a függőleges párhuzamos élekre vonatkoznak, egyébként a lényeg ugyanaz. A digitális trapézkorrekció mértékét fokokban adják meg, a függőleges korrekció tipikusan ±30-40 fok. Használata csak akkor javasolt, ha a projektor elhelyezése olyan, hogy az adott offset, illetve lens shift nem nyújt elegendő mozgásteret a torzítatlan kép vetítéséhez.

Mekkora és milyen minőségű vetítőernyőt (vásznat) válasszunk? MIiyen legyen a vászon formátuma? Vetítsünk e falra vászon helyett?

Nézzük először a (kép formátumához illeszkedő) vászon formátumát, azaz a szélesség és a magasság arányát (aspect ratio). A manapság legelterjedtebb formátum a 16:9 és a 4:3, de vannak 16:10 és 1:1 oldalarányú vásznak is, sőt a 21:9 (CinemaScope) is előfordul, illetve külön megrendelésre tetszés szerinti formátumú vásznat is beszerezhetünk. A formátum megválasztásakor kétféle utat követhetünk. Kaphatók ún. „kitakarható” vásznak, ahol fekete takarással, illetve annak eltávolításával változtatni lehet a vászon oldalarányát egyazon felületen. Ezek azonban közönséges földi halandó számára szinte megfizethetetlenek. Ha elég ügyesek vagyunk, a kitakarást házilag is megoldhatjuk.

 

Egyébként marad az a megoldás, hogy az általunk leggyakrabban használt formátumot választjuk, és beletörődünk abba, hogy a ritkábban használt képformátumok kisebb méretben jelennek meg, világos kihasználatlan sávokkal oldalt vagy alul-felül.

 

Falra vetíteni nem lehetetlen és nem is tilos, de számolnunk kell néhány komoly hátránnyal a vászonhoz képest. Az alapprobléma, hogy egy projektor tudását nem tudjuk „kihozni” egy festett falfelületre való vetítéssel. A vásznak ugyanis valójában nem „vásznak”, hanem összetett, több rétegből álló, finom szerkezetű műanyag ernyők (bár gyakran egy erős szövetréteget is tartalmaznak). Optikai bevonatuk gondoskodik a megfelelő fényvisszaverő képességről. Egy fehér falfelületen nem fogunk kapni olyan világos csúcsfényeket, nem lesz akkora kontraszt, és a színek sem lesznek olyan telítettek, mint egy vetítővásznon. Ezen felül a fal textúrája a felbontást is ront(hat)ja, nem beszélve a festett felület gyors öregedéséről.

Térjünk rá a vászon méretére. A legtöbbször szeretnénk a lehető legnagyobb vásznat választani a vetítendő képformátumhoz, azaz oldalarányhoz igazodva.

A vászon méretét természetesen több körülmény korlátozza. A legnyilvánvalóbb a rendelkezésre álló hely nagysága. A kihasználható helyet gyakran tovább szűkíti a hangsugárzók elfoglalta terület, amennyiben persze nem „hangvásznat”, azaz lyukacsos, perforált ernyőt használunk, és a hangsugárzókat a vászon mögé tesszük. Ekkor azonban a vászon effektív felülete lesz kisebb (a teljes felület, mínusz a lyukak felülete), vagyis a vászon méretnövekedése ebben az esetben nem igazán növeli a visszaverő felület nagyságát, bár a képméret kétségtelenül nagyobb lehet.

Tételezzük fel azonban, hogy lenne elég helyünk egy jó nagy vászon számára. Ekkor két további fontos követelményt kell teljesítenünk. Az egyik, hogy a projektor teljesítménye (fényárama, „fényereje”) összhangban legyen a vászon méretével. Közelebbről ez annyit jelent, hogy ha pl. a vászon szélességét kétszeresére növeljük, változatlan formátum mellett (pl. 16:9, 4:3 stb.), a felülete négyszeresére növekszik, ezért négyszer akkora fényerőre van szükség ahhoz, hogy ugyanolyan világosnak lássuk a képet. A másik fontos követelmény a (vetítéskor várható) környezeti fényviszonyok felmérése, illetve a kisebb-nagyobb sötétítés lehetőségének megteremtése, mivel ezzel csökkenthetjük a minimálisan szükséges projektor-fényerő nagyságát.

A környezeti fény mérséklése más szempontból is fontos: videók, filmek vagy fotók vetítésekor egyenesen elengedhetetlen a sötét (vagy majdnem sötét) környezet, ha elfogadható kontrasztot szeretnénk látni a vásznon. Az ún. adatvetítésnél (prezentáció, ábrák, rajzok vetítése) nem vagyunk ennyire szigorúak, szélsőséges esetben – amikor nincs módunk változtatni a fényviszonyokon – akár 5:1-es kontrasztarány is még elfogadható lehet. Bár ez már igazán az alsó határ.  

De térjünk vissza a méret és a projektor fényereje közötti összefüggésre. Itt néhány számot is fogunk említeni a jobb megértés kedvéért. Mondjuk egy 2 m széles, 16:9-es vászon felülete 2,25 m2, egy 4 m szélesé nem kétszer ekkora, hanem négyszerese: 9 m2. A 2 m széles vásznon egy 1000 lumenes projektor 444, 4 lux megvilágítást produkál, ami cd/m2-re átszámítva 141,5 cd/m2 fénysűrűségnek felel meg (az egyszerűség kedvéért homogén matt fehér vásznat feltételezve, 1-es „nyereséggel”, lásd később). Ez viszonylag világos környezetben elegendő egy prezentációhoz, termékbemutatóhoz vagy más hasonló vetítéshez.

A 4 m-es vásznon azonban az 1000 lumenes projektor csak 111 lux megvilágítást produkál, ami 35,4 cd/m2 fénysűrűséget jelent. Ez pedig még teljesen sötét környezetben is kevés az átlagos nézőnek – a közönség hamarosan álomba merülhet.

A széles körben elfogadott konvenció szerint mozihoz vagy házimozihoz 16-24 lux környezeti fény mellett 40-75 cd/m2, prezentációs vetítéshez 40-120 lux környezeti fényt feltételezve 50-170 cd/m2 fénysűrűség szükséges a vásznon (100%-os fehérre vonatkoztatva).

Szerencsére a mai teljesen átlagos adatvetítők papíron kb. 2500 – 4000 lumen maximális fényerőt tudnak. A valóságban persze – a konkrét beállítástól függően – ez általában kevesebb, de az egyszerűség kedvéért fogadjuk el ezeket az értékeket. A fenti tartomány maximális értékével számolva (170 cd/m2, amihez 1-es nyereségű matt fehér felületen 534 lux megvilágítás szükséges a projektorból) a megvetíthető felület kerekítve 4,7 – 7,5 m2. A kép (vászon) szélessége ez esetben, ismét 16:9-es formátumot feltételezve, 2,9 – 3,65 m lehet.

A 4 m széles vászonhoz ez még mindig kevés, a számítást elvégezve 4800 lumenes projektorra lenne szükség. Ez sem olyan nagy probléma, az 5-6000 lumenes adatvetítők ma már elérhető áron kaphatók

Egészen más a helyzet egy házimoziban, ahol középértékkel számolva kb. 57 cd/m2 fénysűrűség a vásznon bőven elegendő. Ezzel egybecseng, hogy a házimozi-vetítők fényárama (különösen bekalibrált állapotban) meg sem közelíti az adatvetítőként, ritkán haladja meg a névleges 2000-2200 lument. A szemléltetés kedvéért tételezzünk fel 1500 lumen kalibrált fényerőt. A 75 cd/m2 fénysűrűség, ami már szép világos képet ad egy házimoziban, kb. 236 lux megvilágítást igényel a projektorból. A megvetíthető felület így kb. 6,36 m2, amihez (16:9 formátumot és 1-es nyereségű matt fehér vásznat feltételezve) 3,36 m szélesség tartozik. Látjuk, hogy a feltételezett sötét környezet miatt a fényerő-igény jóval kisebb, ebből következően egy 1500 lumenes projektorral majdnem olyan széles képet vetíthetünk, mint az adatvetítés esetében egy 4000 lumenes projektorral.

Mindeddig matt fehér és 1-es nyereségű vászonról beszéltünk, de mit is jelent ez közelebbről? Röviden azt, hogy a ráeső fényt minden irányban egyformán, és (ideális esetben) maradéktalanul (100%-ban) veri vissza, semennyit nem nyel el belőle – azaz tökéletesen fehér. Az ilyen vásznat (illetve a rá vetített képet) bármely irányból nézve ugyanolyan világosnak látjuk.

Mivel a vászon egy passzív visszaverő felület, az 1-es, vagy a szürke vásznaknál ennél kisebb „nyereség” vagy „erősítés” (angolul gain) természetesnek tűnik, mégis vannak 1-nél nagyobb, sőt jóval nagyobb nyereségű vásznak, sőt a mai vásznak többsége ilyen, kivéve, ha igényes mozivetítésről van szó.

Hogyan lehetséges 1-nél nagyobb nyereség? A magyarázat a vászon felületének olyan optikai kialakításában van, hogy a fényvisszaverés irányfüggő: merőlegesen szemből nézve jóval nagyobb, mint az oldalsó irányokba. Ezek az „irányhatású” vagy „irányított” vásznak, amelyeknél a néző szemből lényegesen nagyobb fényerőt érzékel ugyanabból a projektorból – természetesen csak bizonyos szögtartományból nézve (betekintési szög). Összességében a teljes féltérbe visszavert fény itt sem lehet nagyobb, mint a matt fehér vászon esetében, csak a térbeli eloszlása más. Távoli, de találó analógia az irányhatású antennák és irányított mikrofonok esete, amelyek önmagukban szintén passzív eszközök (bár a továbbiakban erősítik az általuk kiadott jelet), mégis hasonlóképpen beszélünk nyereségről, az irányhatás miatt.

A gyártóknak két céljuk van az irányhatású vásznakkal. Egyrészt ha a nézőket sikerül egy adott szögtartományban elhelyezni, akkor ugyanazon projektor esetében is növekszik a fényerő az említett tartományban. A másik kedvező tulajdonság a környezeti megvilágítás (ambient light) kontraszcsökkentő hatásának mérséklése. Ugyanis ezek az ALR (ambient light rejection) típusú vásznak az oldalirányból vagy felülről, esetleg alulról érkező zavaró környezeti fényeket sokkal kevésbé verik vissza, mint a szemből érkezőt, így összességében nagyobb kontrasztot lehet velük elérni ugyanakkora környezeti világítás mellett (amely maga is bármilyen irányból érkezhet).

A vásznakat a fentieken kívül a felszerelési, illetve használati lehet osztályozni, pl. vannak rolós, feszített, oldalfeszített, állványos, motoros vásznak. Nem beszéltünk a hátulról vetített vásznakról, amelyek struktúrája bonyolultabb és erősen eltér az elölről vetített vásznakétól.

Ami a vásznak árát illeti, elképesztően széles tartományban mozoghat a néhányszor tízezer forinttól („belépő kategóriájú” kisebb állványos vagy rolós vásznak) több százezer vagy több millió forintig (többfunkciós, kitakarható, kiváló minőségű, motoros, távvezérelhető márkás vásznak). Az is árnyalja a képet, hogy ugyanazok a gyártók kínálnak a kispénzűek számára is elérhető, és a magasabb minőségi kategóriába tartozó ernyőket is.  Példaképpen felsorolunk néhány vászongyártót, illetve márkát: az alsó- és középkategóriába tartozik pl. a Reflecta, a Funscreen, a Projecta, az Avers, felső-közép kategóriájúak a DaLite, a Draper, a DNP, az Elite, a Screen Innovations, legendás (és ennek megfelelően legendásan drága) márka pl. a Stewart Filmscreen.

Milyen bemenetek/kimenetek vannak egy projektoron, és melyiket mire lehet használni?

Ahány projektortípus, annyiféle csatlakozófelület – mondhatnánk némi túlzással. Azért azt lehet látni, hogy az egymást követő projektor-generációkon, a felhasználási területtől is függően folyamatosan változott az aktuális „csatlakozó-kínálat”. Érdemes időrendben is követni, hogy milyen csatlakozók voltak az első modern projektorokon (úgy a ’90-es évektől), és hogyan jelentek meg az újabb csatlakozótípusok a digitális technika viharos elterjedésével és a projektorok teljesítményének növekedésével.

 

Mivel a projektorok mind a számítástechnikában (IT szektor), mind az audio-vizuális technikában (AV szektor) kezdettől fogva használatba kerültek, a „konvergencia”, illetve az univerzális használhatóság jelei a csatolófelületen is megjelentek. Ebben a tekintetben a projektorok erősen eltértek (ma már kevésbé térnek el) más kijelzőfajtáktól, pl. a TV-készülékektől és a monitoroktól.

 

Ha az erősáramú hálózati vagy adapteres tápcsatlakozótól eltekintünk, akkor általánosságban beszélhetünk a kép- és hangjelek csatlakozóiról, a vezérlési és szervizcélokra szolgáló kommunikációs csatlakozókról, továbbá a speciális csatlakozókról, mint pl. a 3D szinkronjeladó csatlakozója. Egy-egy konkrét csatlakoztatott jelformátum többféle fizikai kivitelben is megjelenhet, ezért talán célszerűbb a fogadott jelek fajtája alapján beszélni a csatlakozókról. Szélesebb értelemben a csatlakozó felület részét alkotják a különféle vezeték nélküli összeköttetések, mint a minden projektorhoz mellékelt infra vagy RF távvezérlő, és a jól ismert WiFi kapcsolat és ennek módosulatai, amelyek már nagyfelbontású videojel átvitelére is alkalmasak. Ezeket eleve vagy beépítik a projektorba, vagy pedig valamelyik fizikai csatlakozón át, egy külön egységen keresztül hozható létre az összeköttetés a jelforrással.

Természetesen nem fogjuk felsorolni a modern projektorok immár csaknem harminc éves történetében megjelent (és esetleg ideig-óráig használt) összes csatlakozófajtát, de azt hangsúlyozni kell, hogy sok csatolófelület meglepően időtállónak bizonyult, és – valljuk meg, ma már elavult és talán felesleges aljzatok – gyakran előfordulnak még a mai projektorokon is. 

A kereskedelmi forgalomba került első Epson projektor az 1989-es VPJ-700-as 3LCD „videoprojektor” volt, amelyen – mint még jó ideig a többi projektoron is – csak analóg bemenetek voltak, nevezetesen egy kompozit (alapsávi) videobemenet, egy S-Video bemenet (ez az Y világosságjelet és az egyesített C színjelet már különválasztva kezelte), továbbá egy analóg RGB (VGA) bemenet. Persze ez érthető, hiszen ezidőtájt kezdődött a digitális technika behatolása a fogyasztó elektronikába. Mellesleg ez a 7,6 kg-os projektor 320 x 220 pixel felbontású, 1,27”-es LCD paneleket tartalmazott, fényereje 100 lumen volt – mégis óriási előrelépést jelentett a maga idejében. A következő, kb. hat évvel később kihozott típus az ELP-3000-es már „adatvetítő” volt, ami jelezte, hogy előtérbe került a számítástechnikai felhasználás is. PC-hez vagy videorendszerhez egyaránt csatlakoztatható volt, egyszerűen egyetlen kábel használatával. Képes volt a csatlakoztatott számítógép felismerésére (az akkori DOS/V, Macintosh és NEC-98 rendszerek). A televíziós videojel szabványokat szintén meg tudta különböztetni (NTSC, PAL, SECAM). Az ELP-3000-es felbontása 640 x 480 pixel volt, a fényereje 250 lumen.

Egészen a ’90-es évek végéig csakis analóg video- és audiobemenetek voltak a projektorokon. A kompozit video-, az S-Video, az RGB és a komponens YPbPr videojelek, továbbá az audiojelek RCA, DIN, 3,5 mm-es jack és – a professzionális gépeken – BNC fizikai csatlakozókon át, illetve a PC-ből az RGB vagy komponens jelek a D-Sub15-ös VGA csatlakozón át léptek be a projektorba. (Túlnyomórészt bemenetekről beszélünk, a kimenetek általában a bemenetek áthurkolása, mint pl. a monitorkimenetként szolgáló VGA/RGB kimenet.)

Az analóg bemenetek a projektorok nagyobb részén mostanáig megtalálhatók, de csak ritkán van szükség rájuk. Nevezetesen akkor, ha valamilyen régi, mára elavult analóg kimenetről szeretnénk a képet megjeleníteni. A gyártók egy része azért a „biztonság kedvéért” még mindig egy sor analóg csatlakozót megtart.  

A hang esetében is a mai napig megmaradt a külön analóg bemenet (és/vagy kimenet), általában 3,5 mm-es jack vagy RCA hüvelyek formájában. Persze a digitális csatlakozókon keresztül a digitális hang is közlekedhet befelé, esetleg kifelé is (ARC - audio return channel), bár nem mindegyiken (pl. a DVI port a szabvány szerint nem továbbítja a hangot, de ez alól is van kivétel). Külön digitális audiocsatlakozóval nem szokás a projektorokat ellátni.

A digitális technika fejlődése az ezredforduló környékén szükségessé tette a digitális csatlakozók kialakítását és szabványosítását. A projektorokon elsőként alighanem az ősrégi digitális kommunikációs/vezérlő port, az RS232 jelent meg (D-Sub 9 vagy más formában), de ez videojel átvitelére nem volt alkalmas az alacsony bitsebesség miatt, így megmaradt ritkán használt vezérlő vagy kommunikációs csatlakozóként.

A videojel digitális csatlakoztatását nézve elsőként a DVI (digitális video interface) sikeréről kell beszélnünk. Ez egyfajta átmenet volt az analógból a digitális világba, mivel létezett és létezik kombinált digitális és analóg (DVI-I) és csak digitális (DVI-D) változata is, egycsatornás és kétcsatornás (dual link) kialakításban, sőt az első időkben volt csak analóg DVI-A csatlakozó is. A komolyabb installációs adatvetítőkön ma is a DVI-D az elsődleges digitális videocsatlakozó.

(Megjegyzés: a nagy informatikai cégek 2010-ben az analóg DVI-I és a VGA csatlakozás támogatását megszüntették.)

A DVI egyfajta továbbfejlesztésének tekinthető HDMI (high definition multimedia interface) digitális intrfész fejlesztése 2002-ben kezdődött, és 2003-2004-ben jelent meg az első konzumer készülékeken. A projektorok esetében a Full HD natív felbontású készülékekre került rá először.

A főleg konzumer eszközökhöz kifejlesztett HDMI sok mindenben hasonlít a professzionális felhasználásra szánt DVI-hoz, de különbözik is tőle, főleg a plusz funkciókban. A videojel átvitelét tekintve visszafelé kompatibilis a single link DVI-al.

Nézzük azonban röviden a fő különbségeket:

A DVI csak az RGB jelet kezeli, a HDMI az YCbCr digitális komponens jel továbbítására is képes (4:4:4, 4:2:2 és 4:2:0 formában, a HDMI verziószámától függően). A HDMI támogatja a (többcsatornás) audioátvitelt, a DVI nem – kivéve némelyik nem szabványos DVI-D forrást. A HDMI források egy kijelző EDID (azonosító) blokkja segítségével meg tudják különböztetni a hagyományos DVI és a HDMI-képes kijelzőket. A HDMI 1.4-es Ethernet és ARC (visszirányú audiocsatorna) képességgel is rendelkezik. A legújabb verzió a 2017. januárjában elfogadott HDMI 2.1, amelynek további funkciói és szolgáltatásai vannak, adatsebessége pedig elérheti a 48 Gbit/s-ot.

Fizikai megjelenésében a HDMI-nek többféle változata van (Standard, Mini, Micro stb.), de a projektorokon túlnyomórészt a Standard csatlakozóval találkozunk.

A projektorokhoz kifejlesztett legújabb professzionális, video-, audio és kommunikációs protokoll a HDBaseT, amely fizikailag egy hálócsatlakozón (RJ45) keresztül működik, de mind a jelforrás, mind a projektor oldalán külső (vagy manapság inkább belső) elektronika szükséges a kapcsolathoz. HD video- és audiojel, valamint vezérlőjelek továbbítására alkalmas akár 100 méter távolságra, a megfelelő UTP kábellel.

A projektorokon előforduló kommunikációs portok a már említett RS232C-n kívül az Ethernet (LAN, RJ45) csatlakozó a hálózatba kötéshez, de ide sorolják a trigger portokat (a vászon- vagy függönymozgatás, vagy a világítás vezérlése) és az infra vagy vezetékes távvezérlést is. Részben ide sorolható a sok projektoron megtalálható USB (A, B és mini) csatlakozó, amely azonban sokféle szerepkörben működhet. Az USB(B) és a mini-USB általában szervizcélokat szolgál, míg az USB(A), a lehetséges közvetlen számítógépes jelátvitelen kívül gyakran valamilyen bedugaszolható USB-kulcsról tud multimédia-fájlokat megjeleníteni/megszólaltatni (ehhez médialejátszó is kell a projektorban), vagy WiFi kapcsolat kiépítésében közreműködni. Emellett egyre többször találkozunk az USB(A)-val mint külső eszközhöz használható 5 V-os tápcsatlakozóval.

Az USB legújabb és legígéretesebb változata, bár projektoron még nemigen láthatjuk, az USB-C, amely fizikailag a micro-USB-hez hasonló, de fordítva is bedugható pici csatlakozó, illetve kábel! Alapértelmezett jelformátuma az USB 3.1 verzióval megegyezik (5 vagy 10 Gbit/s adatátviteli sebesség), vagyis gond nélkül használható a Full HD átvitelre, de akár a 4K30 4:4:4 átvitelre is (az USB 3.1 Gen2 esetében). Emellett opcionálisan 100 W (20 V/5A), kötelezően 60 W (20 V/3 A) táplálásra is alkalmas, ami a laptopok használatakor kimondottan jól jön. A legújabb Mac Book gépek ilyen porton és  kábelen keresztül kapják a táplálást, és ezen keresztül kommunikálnak, küldik a kép- és hangjelet a külső megjelenítőre, ha van rajta a megfelelő teljesítményt kiadó USB-C csatlakozó. Mellesleg, a legújabb 40 Gbit/s-os Thunderbolt 3 protokoll is ezt a fizikai csatlakozót fogja használni.

Reméljük, hogy a projektorokon is hamarosan megjelenik ez az univerzálisnak tűnő csatlakozófajta.